Jaj, nyelvtan is van? …Muszáj?
Kezdő csoportjaim körében és az interneten egyaránt meglepően gyakran találkozom azzal a közhiedelemmel, hogy a kínainak nincs is nyelvtana. Elsőre fel is csillanhat a szemünk, hiszen a nyelvtanról valószínűleg leginkább az érettségi előtti definíció magolások ugranak be. Ezeket az irodalomtanár is unottan recitálta végig, és mi sem értettük, kit érdekelnek, hiszen úgyis tudunk magyarul. Vagy maradhatunk az idegennyelveknél is, bizonyára mindannyian ragasztottunk be a füzet hátuljába listát az angol rendhagyó igék múltidejéről, vagy kidekoráltuk szövegkiemelővel a kis piros Bescherelle La Conjugaison kötetet.
Senkit nem szeretnék eltántorítani a kínai tanulás varázslatos kaladjától, de ha a gyakorikerdesek.hu felhasználóinak szakértői véleménye alapján úgy vágunk bele, hogy mekkora szerencse, csak pakolgatni kell egymás után a szavakat, akkor nagy csalódásként érhet minket, hogy igenis, bőven van nyelvtan a kínaiban, méghozzá progresszíven nehezedik.
Tény és való, hogy ragozás, toldalékolás és nyelvtani nemek nincsenek, de ha az a stratégiánk, hogy úgy daráljuk sorban a szavakat, mint a teniszpályán az adogatógép, és elvárjuk, hogy a szegény kínai beszélgetőpartner összeszedegesse és megpróbálja kitalálni, mi lehetett az üzenetünk, akkor nem fogunk egyhamar barátokat szerezni.
Igeragozás híján rögtön kicsit árnyaltabbá válik például az idő kérdése is. Hiába állunk kétségbeesetten szorongatva a kedvenc “jelen idő”, “múlt idő”, “jövő idő” matricáinkat, a kínaiban nem igazán van fiók, amire felragaszthatnánk ezeket és megnyugodhatnánk, hogy na, csak olyan ez is, mint az angol. Jönnek viszont helyette szép számmal partikulák, és elsőre egyikről sem tűnik túl világosnak, hogy ez igazából kinek jó.
Aztán van egy olyan jelenség a kínai nyelvtanban, ami engem leginkább a kínai konyha csípősségére emlékeztet. Ugye van például a ghost chili, ami az első kanálnál letépi a fejünket. A kínai kaja viszont inkább úgy csípős, hogy persze, érezzük rajta az elején is, de mikor a tányér felénél járunk, akkor üt csak be igazán, és a kezdeti kis földrengés után vesszük észre, hogy szökőár is lesz. Na pont ez történik nyolc hónap-egy év kínai után. A tankönyv első tíz-tizenkét leckéjében szépen lassan megbarátkozunk a legalapvetőbb mondatrészekkel, egész pofás kis mondatokat tudunk már összerakni (én – holnap – anyával – megy – piac – vesz – alma), és amikor látjuk, hogy a kínaitanár halántékán kidagad egy ér, észbe kapunk, és gyorsan eltüntetjük a mondat végéről a helyhatározót. Na ekkor harapunk rá egy nagy darab szecsuáni borsra, és olyan lehetetlen koncepciók ütik fel a fejüket, mint a kiegészítők, a topik-kommentes és tárgykiemelős mondatok, valamint az aspektus partikulák. Valami megpattanhatott a kínai tankönyvírók fejében, mert ha eddig ezeket hírből sem ismertük, innentől kezdve viszont csak ilyenekkel találkozunk. Hol vannak már azok a kedves kis mondatok, hogy A bátyám bankban dolgozik!
Egy másik közepesen elítélendő hozzáállás, amit próbáljunk meg legjobb képességeink szerint elkerülni, az a “nem akarok nyelvtant tanulni, úgyse értem, úgy akarok tanulni, mint a gyerekek, majd ha sokat hallom, belemegy a fülembe”. Ez az elgondolás is több sebből vérzik. Egyrészt nagyon különböző dolgok történnek egy tíz-tizennégy hónapos kisbaba agyában, amikor nagyjából először fontolóra veszi, hogy ideje finomhangolni a kommunikációja hatásfokát, és utánam az özönvíz alapon bátran fejest ugrik az anyanyelvébe, mint amilyen folyamatok egy ötvenkét éves középvezető agyában mennek végbe, élete negyedik kínai óráján, a harmadik idegennyelvét próbálgatva. Másrészt tudom, hogy nem hallgatjuk sokat, mert valahányszor megosztom az új tankönyv hanganyagát, a letöltési arány hetek múltán is 10-12%-on áll. Ha órán felveszem a szúrós szemkontaktust és rákérdezek, akkor a “becsszó lementettem, de valahogy nem találom a gépemen”-től a “zavarban vagyok, ezért gyorsan keresgélek a táskámban és előveszek még egy tollat, amire per pillanat az égvilágon semmi szükségem sincs”-ig terjedő spektrumban kapok válaszokat.
Oké, nem hallgatjuk a könyvet, mert uncsi, akkor honnan fogjuk sokat hallani a kínait, hogy belemenjen a fülünkbe? Esetleg felvehetünk egy csinos kínai alkalmazottat, aki napi 16 órában a nyomunkban lohol, és példamondatok miriádjával próbálja a fülünkbe ültetni a kínait (ugye, mintha kisgyerekek volnánk). Nézd csak, apa autót vezet! Apa kocsija nagyon szép! A kocsi, amit apa vezet, piros színű. Apa piros színű kocsival megy munkába. Apa vezetés közben zenét hallgat. Apa gyorsan vezet. Apa úgy vezet, mint egy őrült. Apa nem hajlandó megengedni, hogy a kocsiját vezessem. Apa a kocsit vezetve behajtott a garázsba. Apa kocsija a tirpák szomszéd által meg lett húzva. Szeretnék olyan jól vezetni, mint apa. Igazából anya jobban vezet, mint apa.
Én körülbelül ezen a ponton erednék futásnak.
Minden másban lenyűgözők, de pont nyelvtanulásban a legrosszabb példaképek a pici gyerekek. Míg az etetőszéken csapkodástól (Eszik! ESZIIIK!) eljutunk addig, hogy “Édesanyám, úgy ízlik ez a leves, merhetnék még?” nagyságrendileg húsz év telik el – ha ennyire baromira ráérünk megtanulni kínaiul, én nem állok az elképzelés útjába, de ha egy picit pragmatikusabban állunk neki, és komolyan vesszük a nyelvtant, akkor egy év után már nem sétálnak el mondat közben a kínai beszélgetőpartnereink, mert ráuntak, hogy lövésük sincs, mit próbálunk összehündörögni kínaiul.
Természetesen tanuljuk lelkesen a szavakat, mert személyes névmások és igék nélkül nem fogjuk tudni kifejezni, kiről van szó és mi történt vele, de ha nincs mögötte a nyelvtan vagy nem tartjuk be a szabályait, nem biztos, hogy a párbeszéd túloldalára is átjön, mit akartunk mondani.
Persze, lerakhatunk egy sor téglát a földre, de ha nincs malter, nem fogunk annál többet fölé húzni.