Kínai tanulmányaink során bármelyik pillanatban érezhetjük magunkat úgy, mintha az erdő leghatalmasabb fája előtt állnánk, kezünkben egy kis heringgel.
Ha még nem tanultunk korábban kínaiul, és az idétlen haverunk viccből átállítja a telefonunk nyelvét kínaira, a pánikszerű emlékezetből kattintgatás közepette biztosan átsuhan az agyunkon – hogy lehet ezt megtanulni? Mikor a mozgólépcsőn az előttünk álló vádliján mustráljuk az erőteljes fekete vonásokat, melyek öt karakterben merészen hirdetnek valami misztikus üzenetet a viselőjükről – vajon mi van odaírva? Mikor a kínai boltban veszünk egy tábla csokit, és a pénztáros kislány négy elcsíphetetlenül rövid szótagban hátrakiabálva valamilyen egészen összetett feladatot delegál az árufeltöltő fiúnak – hogy lehet ezt megérteni?
(Mentségünkre szóljon, az itteni boltosok legnagyobb része dél-kínai, és min vagy wu nyelvjárásban beszél, ami tíz év mandarin után is pont ugyanannyira dekódolhatatlan marad. Extrém esetben az is előfordul, hogy vietnámiak, és ha távozóban jobban megnézzük a táblát, Ázsia Diszkontba sikerült betévednünk. Ejnye. Legyünk körültekintőbbek, nem illik általánosítani.)
De megszületett az elhatározás, és beiratkoztunk egy kínai nyelvtanfolyamra. A második hónapnál járunk, és egyelőre nagyon tetszik a dolog, jó, hát az írásjegyek tényleg elég rémisztők, de már el tudjuk mondani, hogy jól vagyunk, meg magyarok vagyunk, meg diákok vagyunk. Ekkor visszatérünk a diszkontba még egy tábla csokiért, és minden bátorságunkat összeszedve nekidurrantjuk a fenti pénztáros kislánynak, hogy: Jó napot! Hogy vagy? Aztán egy nagyon rövid, zavartan mosolygó hatásszünet után a kislány boldogan válaszol, de valami egészen mást, és sokkal többet, és sokkal gyorsabban, mint ami a könyvben volt!!! Ezen a ponton erősen leizzadunk, különösen, mikor rádöbbenünk, hogy a pult alatt a pánikgomb nem a mi oldalunkon van.
Vagy este, félálomban, tévékapcsolgatás közben a CCTV 4-en lyukadunk ki, és kíváncsian belehallgatunk a kínai híradóba. Hát, elég gyorsan hadar a műsorvezető hölgy, de hopp, egyszer csak elcsíptük, hogy huszonhárom! Ez abszolút sikerélmény, csak a kontextusról lemaradva nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy ez valami gazdasági mutató, avagy a halálos áldozatok száma, s ez némileg beárnyékolja az örömünket. Mikor fogjuk ezt megérteni kínaiul?
Rövid idő múltán egy napon elkezdünk számolgatni, és rájövünk, hogy egy éve tanulunk már kínaiul. Ekkortájt kerül elő az idegennyelvtudás generációról generációra szálló univerzális, csalhatatlan mércéje, és egy picit csalódottan vakarjuk a fejünket, hogy hirtelenjében nem tudunk egy pohár vizet kérni kínaiul. Nem igaz, tudunk kérni, csak nem vagyunk elég rafkósak, hogy a szűkös szókincsünkkel kibújjunk az Excuse me, may I have a glass of water, please? ideál árnyékából. Legyünk bátrak kínaiul. Hagyjuk a fenébe, hogy “pohárnyi”, meg “tölt”. Szomjas vagyok. Elnézést, nincs vizem. Elnézést, vizet akarok inni. Elnézést, adjon nekem vizet. Tud nekem vizet adni? Köszönöm. BAM, ennyi.
Másfél év tanulás környékén jön megint egy kis hullám. Ugyan már nagyon sokat foglalkoztunk a kínaival, mégis az az érzésünk, hogy még mindig csak olyan unalmas témákról tudunk beszélni, mint az iskola, család, munkahely és születésnapok, és lépten-nyomon olyan gondolatokba ütközünk, amiket még nem tudunk elmondani, illetve hiányzik a szókincsünk, hogy filmekről vagy hobbikról részletesebben beszéljünk. Meg olyan kis rövidek a mondataink, és az egy szem “mivel…, így hát…” jól bevált kötőszó párunkon kívül nem nagyon tudunk másképp több gondolatot összefűzni. Hiányoznak a frappáns szófordulatok. Nagyon kikívánkozna egy in my opinion, vagy egy for example, azoktól rögtön olyan életszerűvé válna a beszédünk. És nagyon sok az írásjegy, borzaszóan zavar, hogy rendszeresen összekeverjük és elfelejtjük őket, pedig hihetetlen időt ölünk az irkálásba.
Térülünk-fordulunk, és már három éve daráljuk a kínait. Ennyi idő alatt egy picit megbarátkoztunk a jelenséggel, hogy vannak írásjegyek, amik valamiért egy szempillantás alatt örökre beleégnek a fejünkbe, és vannak, amiket tizenötször is kiszótárazunk egy héten, kiragasztunk a wc-be, beállítjuk háttérképnek, és ha megfeszülünk sem fogjuk felismerni legközelebb. Iszonyú sok a szó, minden igének három szinonímája van, de ezek más-más érzelmi hozzáállást tükröznek, és az egyiket csak elvont fogalmakra használhatjuk. Megtanultuk az ötödik melléknevet is arra, hogy szép, de meg kell fontolnunk, hogy anyuka mosolyát, vagy tájat akarunk jellemezni vele. Feladtuk a harcot a kötőszó-tsunami ellen (annak ellenére, hogy / azzal együtt, hogy / még úgy is, hogy / ha már úgy alakult, hogy / meglepő módon / egyértelmű következményként / máskülönben / csakhogy / épphogy / pont, hogy / de / mégis), és amikor igazi írott kínai szöveget olvasunk, igen elkerekedik a szemünk egy-egy teljesen random partikulán egy olyan mondat közepén, aminek minden egyes szavát értjük, és egyszerűen mégsem áll össze. És a postán megpróbáltunk segíteni egy középkorú kínai házaspárnak, de olyan brutál tájszólásban beszéltek, hogy kicsit összezavarodtunk, és véletlen diákigazolványt mondtunk személyi igazolvány helyett.
És most mondjam azt, hogy én 2007-ben ültem be életem első kínai órájára, és a mai napig rendületlenül keresek ki új szavakat a szótárból? Illetve mikor fordítás közben érzem, valamelyik mondatom csúnyán eltekeredett és a susnyásban kötött ki, szemrebbenés nélkül előtúrom az egyetemi nyelvtankönyveimet és újraolvasom a funkciószavakról szóló fejezetet?
Mielőtt teljesen reménytelennek ítélnénk a jövőt és mélyen kétségbe esnénk, egy pillanatra álljunk meg, és számoljuk össze azt a rengeteg sikert, amire büszkén tekinthetünk vissza.
Mi volt az első és leghatalmasabb lépés?
Az, hogy nem hittük el, hogy “kínaiul egyszerűen nem lehet megtanulni”, és eldöntöttük, hogy márpedig megnézzük mi azt magunknak. És tárcsáztuk a kínaitanár számát, amit hat hónapja kértünk el a kisebbik gyerek osztálytársának anyukájától a szülőin, akinek a húga kínaiul tanul. Megbeszéltük az első órát csütörtök délutánra. Vagy fogtuk magunkat, zsebünkben egy jegyzetfüzettel besétáltunk a nyelviskola ajtaján, és beiratkoztunk a szombat délelőtti csoportba, lesz ami lesz.
És mi történt februárban, amikor az újévi fogadalmaink nagy része már erős revízió alá esett, és rájöttünk, mégsem tartjuk a havi korlátlan kondibérletet gazdaságilag megalapozott döntésnek, de a délután fél hármas café latte+csirkemájas burek lélektámogatásra igazából mégis szükség van? Még mindig rendületlenül járunk a kínai tanfolyamra, és ugyan nem vettük észre, de egyszer csak nem gondolkozunk már olyan írásjegyek leírásán, amik az első órán borzasztó bonyolultnak tűntek. Meg felolvastuk hangosan a munkafüzetből az összes példamondatot, amik fölött már régen nem volt pinyin átirat.
Egy év kínai tanulás után a kínai étteremben bátran elkértük a kínai menüt, és gyakorlott mozdulatokkal, villámgyorsan kiszótáraztuk. És leadtuk a rendelést: Fekete teát szeretnénk kérni. Elnézést, ebben csirke, vagy marha van? Szeretnénk kérni még egy tál levest, nagyon finom. Mennyibe kerül? Kártyával fizetnénk. És az összes szakács és pincér talált valami ürügyet, hogy az asztalunkhoz jöjjön és szóba elegyedjen velünk. A tanárnak már régen csak kínaiul írunk – sajnálom, megbetegedtem, lázas is vagyok, holnap nem tudok órára jönni. Osztottunk-szoroztunk, rendeztük sorainkat, vettünk egy nagy levegőt és lefoglaltuk a repjegyeket. Most pedig majd’ kibújunk a bőrünkből, mert elkezdtük megszervezni a kínai nyaralásunkat!
Három év elteltével pedig már jócskán több kínai vloggert követünk, mint Kínában élő amerikait, és kikapcsoljuk a videón az angol feliratot. Már rég elkezdtünk kínai könyveket rendelni innen-onnan, és szép számmal gyűlnek a HDD-n a kínai filmek is. Ugyan nem vettük észre, de menet közben teljesen eltűnt körülöttünk a pinyin, kizárólag írásjegyekkel találkozunk, de ez régen nem zavar minket. És az összes állásinterjún hanyatt dobják magukat a középfokú kínai nyelvvizsgánktól, mire vállvonogatva megjegyezzük, hogy ja-ja, de igazából decemberben megyünk felsőfokúzni.
Úgyhogy bárhol is állunk éppen, egy picit nyugodtan visszanézhetünk, hogy milyen elképesztően menő útvonalat jártunk be eddig. Mindenkinek jár a vállveregetés.
Aztán hajrá, innentől csak még sokkal érdekesebb lesz!