Miért kezdtél el kínaiul tanulni?
Ezt a kérdést mindenkinek felteszem, függetlenül attól, hogy csak egy beszélgetés közben került szóba a kínai, vagy épp az első óránkon ülünk egymással szemben. A legkülönbözőbb válaszok hosszú ideje tartó gyűjtögetésének köszönhetően lassan kezd körvonalazódni, hogy miben áll az összefüggés a kezdeti indíttatás és a sikeres nyelvtanulás között.
Az elmúlt tíz év során három-négyszáz olyan emberrel találkoztam, akiben megszületett az elhatározás, hogy nekilát a kínai nyelvtanulásnak – később jelentős részük valamilyen formában, rövidebb-hosszabb ideig a tanítványom is volt. De ha a tornasor másik végét nézem, azokat, akik a saját bevallásuk szerint elégedettek a kínai tudásukkal, megosztják velem a kínai étteremben vagy pekingi nyaraláson szerzett sikerélményeiket, nyelvvizsgát tettek, vagy pusztán még mindig nem hagyták abba, rögtön sokkal ritkásabb kép fogad.
Felmerülhet a kérdés: Mi a baj a kínaival? Ennyire nehéz?
Természetesen azon túl, hogy bőven akad technikai nehézség a kínai nyelvtanulás során – hangsúlyok, írásjegyek, kicsit később a magyarhoz, vagy más idegennyelvhez nem köthető nyelvtani koncepciók -, tapasztalatom szerint a nagyobb kihívást inkább az okozza, hogy hosszú távon is prioritás maradjon a kínai nyelvtanulás. Ez többnyire arra vezethető vissza, hogy a kínaitól is körülbelül ugyanazt a felhasználói élményt várjuk, mint annak idején az angoltól.
Viszonylag az elején kiderül, hogy ugyanannyi ráfordítással a kínaiban vészesen sokkal lassabban haladunk, mint az angolban, vagy más, elsősorban nyugat-európai nyelvben, így hát nem marad más választásunk, mint sokkal többet foglalkozni vele, hogy a sikerélmény-mutatónk nagyjából mindig azonos szinten álljon. Viszont ez hosszú idő elteltével igen fárasztó, és rengeteg tudatos, nehéz, és időnként fájdalmas döntéssel jár, mind nagyban (az új munkahelyemen egész biztos sokkal elfoglaltabb leszek, jobb, ha átmenetileg három hónapra [értsd: örökre] szüneteltetem a tanulást), mind egész kicsiben (be kéne még fejezni a házit, de közben itt ez a végtelenül tanulságos tizennégy perces TED Talk a prokrasztinációról…).
Oké, akkor mi a teendő?
Tapasztalataim szerint három elengedhetetlen komponense van annak, hogy hosszú időn keresztül örömöt okozzon a kínai nyelvtanulás, méghozzá a célkitűzés, a tanulási stratégia és a szerénység. Felszaladhat ebben a pillanatban a szemöldökünk, hogy wow, de okosat mondtál, de máris kitérek rá, hogy ez a kínai nyelv vonatkozásában hogyan értelmezendő.
Célkitűzésnek a “szeretnék megtanulni kínaiul” egy kicsit túl tág, a “szeretnék lerakni egy HSK 3-mas nyelvvizsgát” pedig túl hamar kipörög. Eleinte inkább törekedjünk arra, hogy a kínai szomszédra bátran, hangosan ráköszönjünk, megkérdezzük, hogy vannak a kedves szülők, és egy kicsit beszélgessünk az időjárásról. Ez nagyjából maximum hat hónap. Ezután egy olyan jelenetet próbáljunk meg magunk elé képzelni, hogy lelkesen követünk egy kínai TV-sorozatot, megkérdezzük az étteremben, hogy ez a fogás mennyire csípős, és kérhetjük-e nem annyira csípősen, útba igazítunk egy turistacsoportot, illetve bemutatkozunk a kínai kedvesünk anyukájának. Amint – szorgos tanulással – másfél-két év alatt megugrottuk ezt a szintet is, akkor mindenképpen feljebb kell tornáznunk a magunkkal szemben támasztott elvárásainkat, próbálkozzunk meg nyugodtan brahiból egy magasabb szintű nyelvvizsgával, olvassunk kínai hírportálokat, és spammeljük a WeChat-es kínai ismerőseinket mindennel, amit nem szégyellünk. De miközben folyamatosan egyre előbbre tologatjuk a célpontunkat, és előbb-utóbb már szinkrontolmácsolni akarunk az ENSZ-ben (LOL, hajrá…), nagyon fontos, hogy ne felejtsünk el minden egyes sikerélménynél megállni, és elismerni: nahát, ez is sikerült, pedig pár hónapja még el sem tudtam volna képzelni. Általános érvényű jelenség a kínai nyelvtanulóknál, hogy idegesek és feszültek leszünk attól, hogy mennyi mindent nem tudunk még kifejezni (bezzeg angolul), ahelyett, hogy időnként vállon veregetnénk magunkat, hogy mennyi mindent el tudunk már mondani.
A tanulási stratégiára érdemes a legnagyobb hangsúlyt fektetni, hiszen elsősorban ezen múlik, hogy kiből lesz sikeres nyelvtanuló, és ki fogja az újdonság varázsának lecsillapodásával elveszíteni a lelkesedését és abbahagyni a kínait. A legfontosabb, hogy a módszereinkben legyünk nagyon rugalmasak, mert ami működött a tanulmányaink kezdetén (leckénként 10 új szó), nem biztos, hogy elég lesz, mikor már a középfok környékén járunk. Legalább ugyanennyire fontos, hogy próbáljunk minél több helyet keresni a kínainak – hallgassuk vezetés közben, pörgessük a szókártyáinkat a metrón, és vigyük magunkkal a fogorvoshoz a munkafüzetet. Ha kizárólag az órán foglalkozunk vele, és egyébként egy olyan álombeli időpontra optimalizálunk, amikor kényelmesen otthon ülünk, nem vagyunk fáradtak, nincs se túl jó idő, hogy kikívánkozzunk a szabadba, se túl rossz idő, hogy a takaró alá kívánkozzunk, és másfél órán át senki nem talál meg minket a problémájával, és kihegyeztük a ceruzáinkat, és nem jut eszünkbe gyorsan még egy utolsó e-mailre válaszolni, de még csak a konyhába sem szaladunk ki odatenni egy kávét, hanem tényleg rendesen leülünk tanulni… na, akkor készüljünk, mert igen vontatott menet lesz. Kicsit konkrétabb taktikai és operatív lépésekről bővebben írok majd, mert sokféle módszerrel közelíthetjük meg a nyelvtanulást, érdemes többet kipróbálni, hogy mindenki megtalálhassa a személyiségéhez illőt.
És a szerénység.
Magyar oktatási rendszerben nevelkedve legnagyobb valószínűséggel az angol-német-francia szentháromságból érkeztünk meg a kínaihoz; életkor illetve érdeklődés függvényében itt-ott felmerülhet még az orosz. Dicséretes, ha korábban egy másik idegennyelv elsajátítására nagy figyelmet és energiát fordítottunk, de pár dolgot érdemes megfontolni, mielőtt vadul nekilátunk prospektív párhuzamokat húzni az angol- és kínai nyelvtudásunk között. A legfontosabb, hogy ugyan találkozhatunk szerencsés egybeesésekkel – például a mondat szórendje a kínaiban is alapvetően alany-állítmány-tárgy lesz, kivéve, amikor mégsem -, ettől még nagyon korai azt feltételezni, hogy a kínai hasonlít az angolra.
Ismeretlen területre tévedve az agyunk teljesen önkéntelenül, kétségbeesve próbál a rendelkezésre álló adatbázisából összefüggéseket keresni, nincs ez másképp a kínai tanulása közben sem. Szegény tanulóim rendszeresen tapasztalják, hogy a “ez kábé olyan, mint az angolban a…?” kérdésüket egy határozott NEM-mel lövöm le, részint azért, mert az angol nyelvtani ismereteim messze elmaradnak a kínai mögött, részint pedig azért, mert fölöslegesen sokkal nagyobb munka a véletlen egyezések mellett még kétszer annyi kivételt észben tartani, ahol nincs fedésben a két nyelv. Viszont szerintem egyaránt tiszteletlenség a kínaival szemben, ha más idegennyelvi ismereteinkhez makacsul ragaszkodva, karba tett kézzel kijelentjük, hogy ez így tök logikátlan, vagy akár az angol páncélkesztyűnkkel mintegy tarkón ragadjuk a kínait, és az angol gyalogsági bakancsunkkal a fejére taposunk, mer’ ha az angolban így szoktam meg, a kínaiban is így lesz. Egyik hozzáállásból sem születnek helyes mondatok.
Érdemes továbbá belegondolni, hogy amikor legutoljára olyan igazán rendesen tanultunk angolul, akkor jó eséllyel kevesebb, mint fele ilyen idősek voltunk. Tisztelet a kivételnek, de az óráimon megjelenő tanulók átlagéletkora messze túlhaladta az általános iskola ötödik osztályt, és igenis, sokat számít, hogy 12, 20, vagy 35 évesen kezdünk neki egy teljesen új terület elsajátításának. Félreértés ne essék, szerintem 65 évesen is nyugodtan elkezdhetünk kínaiul tanulni, de ha arra számítunk, hogy ugyanolyan gyorsan, csak úgy egyszerűen belehullanak a fejünkbe a szófordulatok és pikk-pakk nevetni fogunk a kínai vígjátékokon, akkor alighanem megint csak túlságosan a legutóbbi nyelvtanulási emlékeinkre támaszkodunk.
Az utolsó tapasztalatom a helytelen hozzáállással kapcsolatban pedig az idővel szemben támasztott lehetetlen elvárások jelensége. Annyira hozzá vagyunk szokva, hogy bezzeg a másik idegen nyelven már minden olyan gördülékenyen megy, hogy hirtelen nagyon szokatlan és kellemetlen, mennyire döcögősen rakjuk össze a “túl egyszerű” mondatainkat kínaiul. Időnként már-már megsértődünk a kínaira, amiért tudatalatt felidézi bennünk azt az érzést, milyen volt két és fél évesnek lenni, amikor mindenki gyorsan és bonyolult szavakat használt, és a felnőtt műsorokat nem értettük, és mindent kivettek a kezünkből, ha túl lassan csináltuk, és annyival sokkal ügyetlenebbnek éreztük magunkat mindenkinél. Erre jön a kínai, és heti kétszer-háromszor másfél órában majdhogynem butának érezzük magunkat miatta. Mit képzel.
Próbáljunk meg inkább ehelyett úgy gondolkozni, hogy vendégek vagyunk egy olyan helyen, ahol sosem jártunk még, ezért figyelmesen tanulmányozzuk, mit csinálnak a helyiek, és legjobb tudásunk szerint próbáljuk utánozni őket. Aztán idővel többször visszatérünk, és egyre ismerősebbek leszünk a környéken. Aztán egyre több részletre leszünk figyelmesek. Aztán elkezdjük összehasonlítani a részleteket, és sorban rájövünk, hogy mi, hova, miért illik. Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy nagyon otthonosan érezzük magunkat.
És ugye milyen jó, hogy nem egy London-térképpel próbáltunk meg Pekingben eligazodni?